~Chapter 3.~

Faith szemszöge:

Másnap reggel telefoncsörgés fülsüketítő hangjára riadok fel. Nyűgösen megdörzsölöm a szemeimet, nyújtózok egy nagyot, majd a készülékért nyúlok. Pislogok párat a képernyőt nézve, ugyanis még nem teljesen tiszta a látásom. Mikor a főnököm nevét megpillantom, egyből kipattan mindkét szemem és felülök az ágyban. Veszek egy nagy levegőt és végighúzom az ujjamat a képernyőn.
- Jó reggelt Patrick - szólok bele és a hajamba túrok.
- Neked is Faith. Ne kapj szívrohamot, nem késel el, csak gyere be hamarabb, mert a mai fotóalany is hamarabb jön.
- Ohh...oké. Elkészülök, és 20 perc múlva bent vagyok.
- Rendben - mondja, majd leteszi. Sóhajtva megrázom a fejemet és az éjjeliszekrényre teszem a telefont. Nagyon nehezen, de megszakadok a pihe puha ágyamtól és a mamuszomba bújva a fürdőbe csoszogok. Elvégzem a reggeli teendőimet, dobok fel egy halvány, amolyan munkai sminket, felfogom a hajamat lófarokba és a szekrényemhez lépek valami elviselhető szett reményében. Kikapok egy fekete szakadt farmert egy fehér mély dekoltázsú atlétával és egy piros kockás inggel, felhúzom a fehér Adidas cipőmet és készen is vagyok. A nyakamba akasztom a belépő kártyám, ami az ottani hülye beléptető rendszer miatt mára az életem fontos része lett, ugyanis ha azt elhagyom, nem igazán tehetem be a lábam a munkahelyemre. A munkába menet megállok egy Starbucksnál, megveszem a szokásos reggeli kávémat és újra kocsiba pattanok. Igaz azt mondtam Patrick-nek, hogy 20 perc, de szerencsére jóban vagyok vele. A tegnapihoz képest pár fokkal nagyobb kedvvel lépek be az épületbe. A recepción lehúzom a kártyámat és a lift felé veszem az irányt.
- Faith! 20 perc múlva itt van Mr. Styles! - rohan utánam Larry, az egyik munkatársam. Ereimben megfagy a vér és kitágult pupillákkal meredek rá, mint valami most szabadult pszichopata.
- Hogy kicsoda? - formálom meg a szavakat lassan, ami elég ijesztő lehet és biztos valami debilnek néz, de nem tudom felfogni az újonnan érkezett információt.
- Harry Styles. Tudod...One Direction..
- Tudom ki az, de... miért?
- Mert fotózása lesz? - tárja szét a kezeit és amolyan *teholélsz?* fejjel néz rám.
- Picsába.. Picsába.. Picsába.. - hajtogatom idegesen és berohanok a saját kis birodalmamba, vagyis a sminkszobámba. Fel le kezdek járkálni és gondolkozok.
Beteget kell jelentem. Ez az! Azt mondom Patrick-nek, hogy iszonyúan beteg vagyok, és ma nem jövök be. De akkor nem kéne meglátnia... Amilyen gyorsan csak tudom, összekapom a cuccaim és már a kilincs felé nyúlok, mikor a drágalátos főnökömmel találom magam szemben.
- Fenébe.. - szűröm ki a fogaim közt.
- Örülök, hogy be tudtál jönni! - mosolyodik el szélesen.
- Kérlek Patrick, ne kelljen ma dolgoznom! Mindent megteszek, túlórázok is, felőlem lehet kevesebb a pénz is, csak ma ne kelljen dolgoznom! - teszem össze a két kezem és boci szemekkel ránézek.
- Neked mi bajod? - vonja össze a szemöldökét.
- Kérlek, had sminkelje ki más Harry-t! Nagyon szépen kérlek!
- Faith.. Te vagy a legjobb! Neked kell ezt megcsinálnod!
- Ahh... - sóhajtok lemondóan és az egyik forgószékembe roskadok le.
- Figyelj, tudom, miért nem akarod. Két éve tele volt veletek az újság..
- Megcsinálom. Csak egy kicsit hagyj egyedül... - motyogom és két könyököm az asztalra teszem, arcomat pedig a tenyereimbe temetem.
- Mi a szart fogsz csinálni Faith? - suttogom leginkább magamnak.
Tudom, hogy már két év eltelt, de iszonyúan szerettem. Szerelmes voltam belé, fülig. Én voltam a legboldogabb ember a világon, ő pedig azt hittem, hogy ugyanígy érez. Hát rá kellett jönnöm, hogy közel sem táplált irántam olyan érzéseket, mint azt én gondoltam. Simán póker arccal a szemembe mondta, hogy nem szeret. Még mindig előttem van az arca. Nem tudom mennyi ideig lehettem ott a forgószékemben, de már csak halk kopogásra és ajtónyitódásra lettem figyelmes…