~Chapter 42.~

Faith szemszöge:

✖2021. Január 2.✖

- Na, és azt már tudjátok mi lesz a neve? - kérdezem Daniellet, miközben a kávémat kavargatom. Lejöttünk kicsit beszélgetni a Starbucksba, amíg a srácok dolgoznak...
- Még nem igazán. Beszéltünk róla, de majd csak akkor kezdünk neveket keresni, ha már megvan a neme.
- Mondjuk úgy logikusabb - nevetek fel.
Túl vagyunk a szilveszteren, amire alig emlékszem, ugyanis bepiáltam, nem is kicsit… Harry úgy vitt fel a hálónkba hajnali háromkor. Azért az újévet megvártam, és persze a tűzijátékok alatt megtörtént a romantikus csók és megfogadtuk, hogy ebben az évben elkezdjük szervezni az esküvőt. Danielle telefonja csörögni kezd, így amíg ő beszél, addig az utolsó kortyokat is megiszom és kíváncsian figyelem.
- Mi? Louis, lassabban - mondja, én pedig összevonom a szemöldökömet. Reggeltől valami furcsa, rossz előérzetem van és fogalmam sincs, hogy micsoda.
- Oké. Indulunk - mondja gondterhelten és leteszi.
- Mi az? - kérdezem.
- Nem mondott konkrétat, csak azt, hogy Harry kapott egy sms-t, dührohama van, és Louis nem tudja leállítani.
- De milyen smst? - kérdezem kikerekedett szemekkel.
- Nem tudom. Siessünk! - mondja, leteszi a pénzt az asztalra, majd magával rángat. A házunkig úgy vezet, mint egy őrült.
Kipattanok a kocsiból és sietve a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Hirtelen kiszalad Lou, majd eléggé ijedt fejet vágva rám néz.
- Ne... ne menj be! - lihegi.
- Louis, mi a fene van? - kérdezem hangosabban a kelleténél.
- Faith... - kezdi, de én megkerülöm és beszaladok. Ami bent fogad, az megijeszt és lesokkol. A ruháim, a bőröndöm, minden szanaszét a lépcsőn, Harry hangja pedig fentről jön. Felindulok az emeletre, de találkozok Hazz-al a lépcsőn, akinek a szemei éjfeketék, az erek a nyakán pedig ki vannak dagadva.
- Ide mersz még ezek után jönni?? - indul meg felém, én pedig lehátrálok, és a falnak ütközöm.
- Harry... Mi történt? - kérdezem megszeppenve.
- Az, hogy egy ribanc vagy! Elhiteted velem, hogy minden jó és szép, közben pedig megcsalsz! És én még megkértem a kezedet... - nevet fel hisztérikusan és erőszakosan letörli az arcáról a könnyeket.
- Harry, miről beszélsz? - kérdezem sírva, ugyanis utálom őt így látni és szabályosan fáj, ha ő szenved.
- Még meg mered kérdezni? - ordít, majd a falnak présel. A szívem majd kiugrik a helyéről és rohadtul félek, de tudnom kell, hogy mi a baja, így állom a tekintetét.
- Tényleg nem tudom. Bébi, kérlek nyugodj le - mondom remegve és megpróbálok az arcához nyúlni, hogy lenyugtassam, de elhúzódik.
- Megcsaltál és még te kérdezősködsz? - kérdezi ijesztően nyugodtan és elvigyorodik. Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem.
- Nem csaltalak meg - motyogom és felnézek rá, de már csak a fájdalmat érzem az arcomon, én pedig összeesek. Felpofozott. Az az ember, akit szeretek az életemnél is jobban, a vőlegényem, akivel életem legboldogabb korszakát élem, aki azt mondta, hogy sohasem bántana, megütött. Belevág egyet a falba, majd a nappaliba rohan. Egy nagy csattanást hallok, Louis pedig beront az ajtón. Amikor meglát engem, leguggol hozzám. Keserves zokogásba kezdek és érzem, ahogyan a tüdőm nem jut elég oxigénhez és összeszorul.
Levegőért kezdek kapkodni, Lou pedig ijedten néz rám.
- Danielle! - ordítja el magát. A lány beszalad, de mikor meglát, a szája elé kapja a kezét.
- Menj a gyógyszerért! Most! – kiabál, én pedig már csak tompán hallom a hangját. A mellkasomhoz szorítom a kezemet és Louisra nézek, de az arca helyén egy nagy feketeség tűnik fel, ami pár másodperc múlva elnyel engem...

✖✖✖

- Faith, kérlek... - hallom meg Danielle hangját. Lassan kinyitom a szemeimet és mikor körülnézek, látom, hogy Louis házában vagyok. Veszek egy nagy levegőt és felülök, ám hamar rájövök, hogy ez rossz ötlet volt, ugyanis a mellkasomba hasít a fájdalom. Dan a számba teszi a sprémet és fúj egyet, én pedig fellélegzek. Az arcomra teszem a kezemet, ami nagyon ég. Eszembe jut, hogy mi történt, és félve nézek a barátnőmre.
- Ugye csak álom? - kérdezem könnyes szemmel mire ő elhúzza a száját és megcsóválja a fejét.

- Mi ez az egész? - kérdezem halkan és letörlöm a könnyeimet.
Előveszi a telefonját, majd mutat egy képet, amin egy hasonló lány mint én, és egy pasas smárolnak. A lány arcát nem látni, de oldalról tényleg úgy néz ki, mint én.
- Ez nem én vagyok - rázom meg a fejemet és a torkomra teszem a kezemet, ugyanis fel sem ismerem már a hangomat. Rohadtul fáj a torkom...
- Tudom. De Harry azt hiszi. Valaki elküldte neki azzal a szöveggel, hogy: Azt hiszed, tényleg jól választottál?
- Kendall - nyögöm ki.
- Faith, nem biztos.
- De. Ki hiszi még, hogy az én vagyok?
- Az egész sajtó. A net tele van ezzel a fotóval. Mi tudjuk, hogy te nem tennél ilyet, de Hazz...
- Megütött - mondom magam elé meredve.
- Sajnálom - borul a nyakamba.
Újra sírni kezdek, és úgy érzem, hogy a szívem kiszakad a helyéről. Baromira fáj, hogy ezt tette, és hogy nem hisz nekem. Ajtócsapódást hallunk, majd Louis sétál be. Mikor rám néz, sóhajt egyet és leül mellém.
- Nem nézel ki túl jól - mondja.
- Nem is érzem magam jól  - mondom rekedten.
- Hihetetlen, hogy elhiszi, és hogy ezt csinálta veled - pillant az arcomra, ami gondolom vörös a pofontól.
- Én sem hiszem el.. - csóválom meg a fejemet és szipogni kezdek. Magához húz, és szorosan megölel.
- Én mindent megpróbáltam, de hajthatatlan - motyogja a hajamba.
- Fáj - szorítom a szívemhez a kezemet és összekuporodok, majd zokogni kezdek.
- Szétvert mindent. Nem láttam még így. Alig tudtam megnyugtatni, majdnem engem is megütött.
- Miért? Miért nem lehetek boldog? Miért kell valakinek mindig belerondítania? És miért nem hisz nekem? Ha szeretne, akkor elhinné...
- Faith... Harrynek dühkezelési problémái vannak, mióta szakítottatok. Nem tudtam mikor robban, de nem akartam, hogy ott legyél, ezért is mondtam, hogy ne menj be..
- De muszáj volt..
- Tudom.
- Azt mondta, soha nem bántana egy nőt, főleg nem engem..
- Az igazi Harry nem. De ez nem ő volt. Nem volt tudatánál, ezért ne haragudj rá.
- És mi lesz a következő? Megver? Megerőszakol? Louis, nem akarok így élni!
- Tudom.. - sóhajt.
- Mit tegyek? - emelem fel a fejemet.
- Be kell bizonyítani, hogy az nem te vagy.
- És addig hova menjek?
- Itt maradsz! - jelenti ki Dan.
- Ez csak természetes! - mondja Lou.
- De..
- Nincs de!
- Jó - sóhajtom. – Louis, adnál egy cigit?
- Faith, asztmás vagy. Majdnem megfulladtál.
- Nem érdekel. Ha te nem adsz, akkor veszek.
- Ne tedd tönkre magadat - csóválja a fejét Dan.
- Már mindegy - rázom meg a fejemet.
Lou sóhajt, majd nagy nehezen, de a kezembe adja a Marlborot.
- Köszi - mondom, aztán lassan felállok és kisétálok az udvarra. Leülök a vizes fűbe és rágyújtok. Érzem, ahogyan a nikotin szétáramlik a testemben és kicsit megnyugszok, viszont a fájdalom a tüdőmben erősödni kezd. Minden mindegy alapon még egyet beleszívok és sírni kezdek. A szívem ezerszer jobban hasogat, mint a tüdőm. Mint amibe kést vágtak. Miután elszívtam a cigit, felállok és visszamegyek a házba. Louis és Dan a kanapén ülnek, és sajnálkozóan méregetni kezdenek.
- Ne csináljátok ezt! A lesajnáló tekintetetek nélkül is tudom, hogy tönkre ment az életem.. - mondom, majd felsietek a lépcsőn. Bemegyek az egyik vendégszobába, ledőlök az ágyra és álomba sírom magamat.

✖Egy hét múlva✖

A másik oldalamra fordulok és a takarót a fejemre húzom, ugyanis betűz a nap az ablakokon, ami rohadtul zavar. Már egy hete itt dekkolok Danielléknél és csak fekszem. Rosszul érzem magamat, folyton fáradt vagyok, nincs erőm semmihez, fáj a fejem, a szemeim pirosak és be vannak dagadva a sok sírástól, az orrom folyton be van dugulva, és három éjszakát harminckilenc fokos lázzal bőgtem végig. Szörnyű volt. Úgy éreztem, hogy egy roncs vagyok, engem nem szeret senki, nincs hova menjek, nincs senkim és meg akartam halni. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de tényleg. Vettem cigit és mindennap egy dobozzal elpusztítottam, ami a tüdőmnek nem tett valami jót. Sűrűsödtek a rohamaim. A telefonom ismét csörögni kezd, de én most sem veszem fel, ahogyan az elmúlt egy hétben sem tettem. Volt itt a nővérem egyszer, és az ő vállán is kisírtam magamat, ahogyan a Dan-én és a Louis-én is. A srácok is sokszor látogattak, de a legtöbbször aludtam.

Most is már délután négy óra lehet, de egyszerűen nincs erőm felkelni.
- Na, elég! - ront be Danielle az ajtón, én pedig megijedek.
- Nem fogom végignézni, ahogy a barátnőm szétesik! Kelj fel, szedd rendbe magad és csinálunk valamit annak érdekében, hogy azt a szajhát lebuktassuk.
- Nem tudjuk bizonyítani, hogy Kendall volt az.
- Kitalálunk valamit.
- Jó - mondom, majd lassan kikászálódok az ágyból és elindulok készülődni.

- Hová megyünk? - kérdezem már a kocsiban.
- Régen jóba voltam Kimmel és megbeszéltem vele egy találkozót.
- Mi? Minek? Úgyis a húga pártját fogja.
- Nem. Ő rendes, és segít.
- Tényleg? Akkor miért nem mondtad hamarabb?
- Harapd le a fejemet! Gondolkoztam!
- Jó, bocsi, ne haragudj az elmúlt napért, nem akartam olyan lenni amilyen voltam. Köszönöm, hogy elviseltek.
- Jajj, ez csak természetes és ne butáskodj már. Nehéz időszak ez most neked.
Sóhajtok, majd hátradőlök. Leparkolunk egy kávézó előtt és átverekedjük magunkat a tömegen, ami az ajtó előtt fogad.
- Lányok! Sziasztok! - köszönt nagy mosollyal Kim, és megölelget.
- Sajnálom, ami történt - simogatja meg a hátamat. Halványan elmosolyodok és helyet foglalok az egyik asztalnál, ahogyan ők is teszik.
- Miről akartok beszélni?
- Figyelj, mondtam a telefonban, hogy a húgodról lenne szó - szólal meg Dan.
- Kendall? Mit csinált már?
- Úgy gondoljuk, hogy köze volt Harry és Faith összeveszéséhez.
- Figyelj, a húgom sok mindenre képes, de azért erre nem. Felnőtt nő. Nem így oldja meg a problémáját.
- Nem tudom. Elég őrült módon viselkedett. A múltkor azzal csengetett be, hogy Harry-nél vannak cuccai, pedig nem is voltak.
- Mi? Én azt hittem már túl van Styleson...
- Hát, nem nagyon.. - húzom el a számat.
- Ő küldte volna a képeket?
- Lehetséges - bólint Dan.
- Utána járok, oké? Majd hívlak, ha van valami, de szerintem mennem kéne, mert az őreim nem nagyon tudják tartani a frontot! - néz a bejárati ajtó felé.
- Rendben - mosolygunk rá.
- Örültem! - köszön el, majd megölel minket és kimegy.
- Tényleg nem olyan, mint Kendall - állapítom meg.
- Én mondtam! - mosolyodik el.
Mi is felállunk, majd átverekedjük magunkat ismét az embereken, és a kocsihoz megyünk. Louis házához érve, Harry kocsiját pillantjuk meg a bejárón. Ijedten Daniellere nézek, aki idegesen dobol a kormányon.
- Nem lesz baj, oké? - pillant rám, majd leparkol.
- Nem szállok ki - rázom meg a fejemet.
- Faith..
- Elszívok egy cigit és megyek, oké?
Sóhajt, majd bólint és kiszáll. Ülök még pár percet, majd előkotorom a cigis dobozt, kiveszek egy szálat és kiszállok én is az autóból. Meggyújtom, beszívom a füstöt és nem törődve a szúró érzéssel, megkönnyebbülten kifújom. Hangos beszédet hallok odabentről, majd nyílik az ajtó és megpillantom őt, egy hét után először. Levágatta a haját. Lesokkolva ránézek, majd összeakad a tekintetünk. Dühösen rám néz, majd a kocsija felé indul.
- Harry.. - szólítom meg mire megfordul és lepillant a kezemben füstölő méregre.
- Szánalmas vagy - rázza meg a fejét, nekem pedig ismét összetörik a szívem.
- Miért nem hiszel nekem? - kérdezem könnyekkel a szememben.
- Ne add már itt az ártatlant! Tudom jól, hogy mit csináltál és leszarom, hogy ezek után mi lesz veled, érted? Szerettelek bassza meg, te pedig összetörted a szívemet! Látni se akarlak! - mondja, majd hátat fordít és beülve a kocsijába, nagy gázzal elhajt. Ahogy nézem az autót, érzem, ahogyan gyengülnek a lábaim alattam, majd összerogyok és sírni kezdek. 
- Faith! - hallom meg Louist. Felemel a földről és bevisz a házba.
- Miért volt itt? - szipogom.
- Sajnálom, nem akartam, hogy találkozzatok! Beszélni akartam vele, de nagyon makacs!
Körbenézek, és a szemem megakad a bőröndömön.
- Az.. - kezdem, mire mindketten odakapják a fejüket.
- Úgy sajnálom szívem - borul a nyakamba Dan, én pedig még jobban sírni kezdek. Louis a kezembe adja a pipámat, én pedig fújok be egy adagot és felsóhajtok.
- Megyek, alszok egy kicsit - motyogom és felállok.
- Menj csak - mondja Dan.
Felsétálok a szobába, bedőlök az ágyba és álomba sírom magamat, ezen a héten már vagy századjára.