~Chapter 8.~

Faith szemszöge:

~~Hirtelen valaki hátrarántja Erick-et aki ennek következményeként a padlóra kerül. A megmentőmre nézek, és ijedtemben majdnem felsikítok.
- Kés van nála! - üvöltöm hisztérikusan és sírni kezdek~~

Leguggol, majd bemos egyet Erick-nek, aki az esésből még alig eszmélt fel.
- Mit csináltál vele? - üvölti és még egy ütést mér a támadómra, aki kezd észhez térni. Végignézek a folyosón valami segítségért kutakodva, de nem látok senkit és semmit. Mire visszanézek, már Erick van felül. Ijedten a számhoz kapom a kezemet és próbálom felfogni a történteket. A lábam földbe gyökerezik és egyszerűen mozdulni sem tudok a sokktól. Erick egy ütést mér Harry arcára, aki egy pillanatra elveszíti az irányítást.
- Harry, kérlek! - üvöltök rá. A szemembe néz, majd bemos egyet Ericknek, aki lefordul róla. 
- Harry, légy szíves, állj fel és menjünk! Címlapra akarsz kerülni? - kérdezem hisztérikusan és a kezemet nyújtom felé.

Nem törődik a segítségemmel, magától feláll és karon ragadva húzni kezd a hátsó bejárat felé. Kiront a lepukkant, rozoga ajtón, ami egy sötét sikátorhoz vezet. Amint kilépek a Londoni éjszakába, rögtön összehúzom magamon a bőrkabátot. Félve rá emelem a tekintetemet és rögtön észreveszem a szája szélén éktelenkedő vérfoltot. Aggódva nézek a szemeibe, amik villámokat szórnak felém.
- Mi a francot keresel itt? - sziszegi.
- Ezt én is kérdezhetném tőled! - vágok vissza.
- Ja, csak én meg tudom védeni magamat, veled ellentétben!
- Szerinted én úgy terveztem, hogy meg akarnak erőszakolni? - üvöltök rá és megpróbálom leküzdeni a torkomban lévő gombócot.
- Hogy jutottál be? Engem használtál fel vagy a melleidet?
- Hogy lehetsz ekkora bunkó paraszt? Téged inkább le kéne tagadnom! - szinte köpöm a szavakat felé, majd fújtatva elindulok kifelé.
- Várj! - hallom a hátam mögül, ezért gyorsabbra veszem lépteimet.
- Várj már! - áll elém, én pedig megtorpanok és felnézek rá. Vészesen közel vagyunk egymáshoz, ez pedig felüti a fejemben azt a bizonyos vészvillogót, így hátrálok egy kicsit.
- Sajnálom, oké? Bunkó voltam.
- Te mikor nem vagy az? - cisszenek fel és csípőre teszem átfagyott kezeimet.
- Tudom, hogy gyűlölsz azért, amit tettem, de ha engednéd, hogy megmagyarázzam...
- Ezt akkor kellett volna - vágok közbe és kikerülve tovább indulok.
- Most hová mész?
- Haza.
- Egyedül biztos nem!
- Oh, csak figyeld! - vigyorodok el és még mindig érzem az alkoholt az ereimben. Lépteket hallok a hátam mögül, majd megragadja a derekamat és a vállára dob.
- Harry, azonnal rakj le! Sikítani fogok! - figyelmeztetem.
- Hajrá!
- Vedd le a mocskos kezedet a seggemről! - ütögetem meg a hátát.
- Ne visíts már! - szól rám és végrehajtja a kérésemet.
- Segítség! - kiabálok, de semmi. Egy lélek sincs sehol. Pityegést hallok, majd ajtónyitódást és behuppanok az anyósülésre. Áthajol rajtam és beköt, majd rám csapja az ajtót. Időm sincs elszökni, ugyanis másodpercek alatt bepattan ő is és lezárja az autót.
- Harry, hagyj már békén, kérlek! Ez mire jó? Minek jössz vissza az életembe? - hisztizek és hátradöntöm a fejemet. Nem szólal meg, csak az útra koncentrál.
- Harold! - szólok rá, de tök fölöslegesen.
- Részeg vagy, nem mondok semmit! Úgyis elfelejted reggelre.
- Ne bébi csőszködj felettem! Haza tudtam volna egyedül is jönni! Tudok magamra vigyázni!
- Azért dugtak majdnem meg a buliban? - kérdezi közömbös hangon.
- Ne legyél szemét! Ez mind miattad van! - bökdösöm meg a karját és csodálkozva fedezem fel, hogy még mindig kő kemény.
- Ne próbáld rám kenni - állítja le a motort a parkolóban. Azonnal kikötöm magamat és megpróbálok kiszállni, kisebb nagyobb sikerrel.
- Foglak - siet ide és átkarol.
- Nem kell a segítséged! - rázom le magamról a kezeit.
- Legalább had kísérjelek fel!
- Nem.. - indulok el az ajtó felé, de érzem, hogy a nyomomban van. Bukdácsolva felmegyek a lépcsőn, az ajtóm előtt pedig szitkozódva próbálom beletenni a zárba a kulcsot.
- Segítsek? - szólal meg a hátam mögött mély, rekedtes hangján.
- Azzal segítenél a legtöbbet, ha most elmennél - sziszegem és végre sikerül kinyitnom a zárat. Megfordulok, és az ajtónak dőlök.
- Innentől menni fog! - mondom gúnyosan és zöld igéző szemeibe nézek.
- Miért csinálod ezt? - sóhajt és hajába túr.
- Mit?
- Miért utasítasz el ennyire?
- Mert nincs szükségem rá, hogy megint pofára ejts.

Arca megrezzen és fájdalmat tükröz. Már-már ott tartok, hogy megsajnálom, mikor felhangoznak a fejemben az utolsó mondatai hozzám. "Már nem szeretlek. Menj el..."
Miért csinálta ezt, ha még mindig szeret? Jézusom Faith! Ne legyél már megint ennyire naiv... Miért szeretne? Megrázom a fejemet és felnézek ismét rá.
- Jó éjt Harry - motyogom és becsukom az ajtót. Nekidöntöm a hátamat és lassan lecsúszok, egészen addig, amíg a hátsó felem a földet nem érinti. A lábaim lefagytak, a fejem iszonyúan hasogat és hányingerem is van. Eddig ezekből egyik tünetet sem éreztem. Biztos a bennem sajgó űr felülkerekedett ezeken. Kifújom a levegőmet, nyelek egy nagyot, hogy ide ne rókázzak, majd megkapaszkodom az egyik bútordarabban és felállok.

Támolyogva a szobámba sétálok, leveszek magamról mindent, egyedül a fehérneműt hagyom a testemen és a konyhába megyek egy gyógyszerért. Leöblítem a fájdalomcsillapítót és visszacsoszogok a pihe puha ágyamhoz. Eszembe jut, hogy a mobilom a táskámban van, ami... Hol a táskám? Elhagytam minden iratomat és a mobilomat is? Faith, annyira ügyes vagy! Őrülten keresni kezdem a ledobált cuccaimnál, de sehol sincs... Hangos kopogás töri meg a csendet, mire ijedten felkapom a fejemet és kinézek a szobából egyenesen a bejárati ajtóra. Bátorság Faith...bátorság. Próbálom bíztatni magam több-kevesebb sikerrel. Óvatosan az ajtóhoz lépkedek és kinézek a kukucskálón. Rögtön elönt a nyugalom, ugyanis Harry áll itt, ő pedig nem fog bántani. Elfordítom a zárban a kulcsot és kérdőn ránézek, őt viszont egyáltalán nem a szemeim érdeklik. A melleimet bámulja, amit nem nagyon értek, egészen addig, amíg meg nem csap a hideg szellő és észre nem veszem, hogy még mindig csak egy fehérneműben vagyok. Megforgatom, a szemeimet, majd az ajtó mögé bújok és onnan lesek ki.
- Ma még szóhoz jutsz? - kérdezem flegmán. Megköszörüli a torkát és csibészes mosolyra húzza a száját, amit annyira imádok. Vagyis imádtam…
- Csak a kocsimban hagytad a táskád - mondja, de nem néz a szemembe, ami talán most jobb is.
- Köszönöm - veszem el a kezéből és bezárni készülök az ajtót, azonban ő odateszi a lábát, ezzel megakadályozva a cselekedetemet.
- Kérlek, ne csinálj ilyeneket, mint ma.
- Megnyugodhatsz, egy darabig nem megyek buliba.
- És ne járkálj kint egyedül sötétben.
- Harry...már semmi közöd hozzá - rázom meg a fejemet és lesütöm a szemeimet.
- Tudom - sóhajtja, majd sarkon fordul és lesiet a lépcsőn. Megvárom, míg eltűnik a lépcsőfordulóban, aztán magamra zárom ismét az ajtót. Óvatos léptekkel indulok vissza a szobámba és alig, hogy leteszem a fejemet a párnámra, máris elragad az álom.